Lágyan kél az esti szél az 53 milliárdból újra felépített József főherczegi palota vasbeton váza felől a Mátyás-kút felé, melyen reneszánsz uralkodónk szobra felveti bronzpilláit.
- Tavasz van! - teszi a túl nagy eredetiségről nem tanúskodó megállapítást, a sétány felől érkező cseresznyevirág-illatok buja orgiáját nyugtázva - azon érzékszerve segítségével, mely a természet különös kegyelme folytán igencsak méretessé nőtt.
- Felséged a bölcsességnek fényes tüköre! - nyugtázza a közlést a medence bal oldalán lábát lóbáló Galeotto Marzio humanista, Mátyás udvari piárosa, akit a szobrok alkotója, Strobl Alajos solymásznak álczázott, hogy illeszkedjen a kút vadászati témájához, és hogy a fejére húzott csuklya némiképp rejtse a "reneszánsz disznónak" is beczézett úriember húsos tokáját. - Ez a megállapítás méltó ahhoz, hogy bekerüljön a Mátyás király jeles, bölcs és elmés mondásairól, tetteiről írott művem folytatásába. - hízeleg az erkölcsöt és őszinteséget felesleges tehernek tartó Galeotto, aki ezen jellem(telen)vonása miatt, a XXI. században is igen otthonosan érezte magát.
- Szarvasok Agancskoronás Atyja! Miért büntetsz engem ezekkel a vén hülyékkel? - gondolja a király lábánál fekvő kárpáti szarvas kilógó nyelvű szobra.
- Minden évben eljön a tavasz, immáron 121 éve, mióta itt heverek döglötten ennek a koronás trógernek a bronzcsizmába bújtatott lábainál, aki a kezében tartott - évtizedek át - húr nélküli számszeríjjával még egy félszemű hollót sem tudott volna eltalálni, nemhogy engem, a hegyek és erdők királyát. Köze sincs az én huszas agancsomhoz, melynek modelljét Szentendre határában kobozta el eg vadorzótól a budavári palota újjáépítője, Hauszmann Alajos, hogy aztán azt Stroblnak adja mintázásra.
- Tavasz van, de hamarosan újra tél lesz, felség. Jön a fagy - érezném a csontjaimban, ha lennének. - kong a hangja a középső sziklán álló csatlósnak, aki mindenről és mindenkiről csak rosszat szeretett mondani, talán azért, hogy csökkentse kisebbrendűségi komplexusát, melynek számos oka volt.
Egyrészt halálos féltékenység gyötörte, mert szobrának gipszmodellje nagy állami aranyérmet nyert a Műcsarnok 1901-es kiállításán, valamint dühítette az is, hogy a leírása alapján neki a "vadászat befejezését jelző hallalit" kéne fújnia hangszerén, de a tömör bronzkürtön, melyet kezében tart, még a boci-boci-tarkát sem tudná lejátszani, mert az bármifajta hang kiadására ALKALMATLAN!
Szoborlétének legfájóbb pontja pedig az, hogy vonásait nem az egykori neves várospolitikus, Rémi Róbert azonos nevű fiáéről mintázták, aki a kút 1904-es felavatása idején a Magyar Vadászkürt Klub elnöke volt, hanem egy ismeretlen modellről, akinek révén igy ő jóval kevésbé előnyös arcmorfológiával rendelkezik, mint a hetykebajszú ifj. Rémi Róbert. Ezenkívül gyűlölte a turistákat is, akik röhögve szokták mutatni egymásnak az övén függő bronzvillát, élczelődvén az érczszobron, hogy mijét akaszthatja oda, nem tudván, hogy az ilyen villákon hordozták a vadászat során lelőtt fáczánokat és egyéb vadmadarakat.
- Mi van ott elöl? - gondolkozik tovább hangosan a király, miután szeme kissé megtisztul az évek során rárakódott álomméztől (népieschen csipától) - Illetve pontosabban, mi nincs?
- Fenséged Európa-szerte híres palotájának kéne lennie, melynek még a tetőcserepei is aranyozottak, nemdebár? - kérdezi ijedten Galeotto, aki épp pornográf emlékeinek mocsarából riad fel, melyek egy részét A vegyes tudomány c. művének anyaggyűjtése közben szerezte a budai bordélyházakban. - De természetesen most is igaza van nagyuramnak – helyesbíti magát - azon a részen már nem állt a reneszánsz palota, ott a Hauszmann-féle újkori palota első épületszárnya helyezkedett el, de most valóban már csak egy fala roskadozik ott, az is eléggé viharverten.
- Csak nem a török kellemetlenkedett megint ? - morran a király, de a humanista igyekszik megnyugtatni.
- Ugyan, ugyan, fenséges uram - a törökkel most már nagyon jóban vagyunk. Túlságosan is jóban... Békés, barátságos kultúrnép lett az, akárcsak a románok, akik úgy szeretik felségedet, hogy kolozsvári szülőházán is mint "Mátyás, román királyt" éltetik. Amit látunk, illetve nem látunk, azt nevezik most műemlékvédelemnek. Lebontják az épületet a főhomlokzat kivételével és visszaépítik, úgy ahogy egykor kinézett vagy kinézhetett volna, ha egykor lett volna elég, idő, pénz, energia, hogy annak idején megépítsék úgy, ahogy most elképzelik. Nem újfajta úri hunczutság ez, már a XIX. században is létezett hasonló, csak akkor purizmusnak nevezték és lebontván például fenségedről nevezett templomot itt a várban, megépítették úgy, ahogy az a gótika idején kinéz(het)ett (volna).
- Én eddig sem láttam ott semmit. - jelenti ki határozottan a fővadász, aki kényelmes ember és egy sziklán üldögél, miközben vadászebeit tartja pórázon.
- Már hogyan is láthattál volna? - nevet rosszmájúan a csatlós - Hiszen soha nem is láttál szinte semmit, mert háttal ülsz az udvarnak és a mészkősziklákból álló falat bámulod, melyből a víz csergedezik alá, meg a csajokat a Főőrség-kávézó teraszán.
- Nem is igaz! Én vagyok az egyetlen, aki valaha megmoccant ezen a kúton az elmúlt 100 év során! - háborodik fel a fővadász erősebben markolván a kezében tartott vadkanfejekkel ékes lándzsát.
- Hát, persze… - röhög tiszteletlenül a csatlós - Te aztán még a kezemben tartott döglött rókánál is virgonczabb vagy. Kevesen mondhatják el magukról, hogy a királyi palota infernója során a légnyomástól beleszédültek a medencébe és ott is maradtak hanyatt fekve, mint egy tekenősbéka.
- Csak lepihentem! - rikolt a vadász - Megviseltek a negyvenes évek! Kit nem? Nyugalomra vágytam!
- Nyugalmas lehetett az égen a felhőjárást tanulmányozni - biccentett gúnyosan beszélgetőtársa - Mert mást bizony nem nagyon láthattál onnan.
A fővadász erre már nem felelt, mert látott ő mást is fektében, ahonnan jó rálátás nyílt a király vadásztunikája alá, és rájött arra, hogy valóban tévhit az, hogy az orr és egyes szervek nagysága között összefüggés lenne, de erről bölcsen hallgatott kenyéradó koronás gazdája jelenlétében.
- Ráadásul még a korcsok pórázát is elengedted! - acsarkodott a csatlós - Az egyik el is veszett!
- Már megbocsásson, jóuram! - szólt közbe szelíden az egyik szelindek - Mi nem vagyunk korcsok. A szép emlékű Pálffy János herczeg engedte át megmintázásunkra egyik legszebb vadászebét. Stroblnak
- Igy van, így van! - csahol erre lelkesen a középső kutya.
- Te csak ne ugassál bele! - torkolja le a harmadik eb, aki egyre dühösebb.
- Neked itt egy vakkantásod sincs, mert jóval fiatalabb vagy nálunk, és nem Strobl, a szobrászpápa mintázott, hanem csak a Grantner Jenő bácsi '45 után. Buksi, aki előtted állt itt a helyeden - a pórázát vesztve elcsatangolt és ha - hinni lehet a szállongó híreknek - be nem fogadja a jó Vorosilov marsall, a művészetek igaz barátja a dácsája kertjébe, akkor igencsak kutyául alakult volna a további sorsa.
- Kuss, kuss! - ugatott vissza a buksimásolat. - Emberek jönnek!
- Ki lehet ez? - töpreng a király - a kútja felé tartó csoportot vezető furcsa fiatalembert nézve.
- Valami udvari bolond, mint az én Mujkóm ? Neeem, inkább udvari varázsló lesz ez. - helyesbít látván, mennyi különös tárgy kerül elő egy feneketlennek látszó fekete tarisznyaszerűségből, mely a fiatalember vállán lóg.
- És most kedves Sétálóim, ideértünk a Hunyadi-udvar fő látványosságához, székesfővárosunk legszebb vizes szoborcsoportjához, a Mátyás-kúthoz, melyet a századforduló körüli évtizedek egyik legnépszerűbb és legtehetségesebb művésze, Strobl Alajos alkotott, aki az epreskerti szobrászmesteriskola vezetője volt. A reneszánsz uralkodó nagy rajongója lévén - megesett, hogy Mátyás-korát felidéző jelmezekbe öltöztetve a társaságát vaddisznósütést rendezett a kertben a hentesnél levadászott malac segítségével, a budai várban található házának udvarában pedig felállított egy XV. századi vörösmárványkutat, melyből nagy ünnepségek idején reneszánsz mintára bor folyt. Nagy álma volt nem az uralkodót, hanem a vadászó fejedelmet megalkotni - ennek eredményét láthatják itt. Ez a mi Trevi-kutunk, ugyanis a helyi legenda szerint, aki pénzt dob a medencébe, az vissza fog térni a budai várba. A legenda ezúttal is részben igaz, legalábbis Édesapám esetében, aki kisfiúként barátaival estéről estére visszatért a kúthoz, hogy napközben a turisták által beledobált érméket kiszedegessék. Kérem, most jöjjenek velem tovább, Savoyai herczeg vár minket!
....
- Végre csönd van. Ezt a sok szócséplést! - sóhajt fel a medence jobb oldalán üldögélő Szép Ilonka őzikével üzekedő bájos bronza.
- Férfiak! Mit mást várhatunk tőlük? Egy szöget sem tudnak rendesen beverni. Másról nem is beszélve...
És visszaidézi Mátyással való találkozását a sűrűben, valamint merész álmait, melyekben tsalódott, hogy bibliai értelemben vett megismerkedésük eredményeképpen a MER (Mátyással való Együttműködés Rendszere) része lesz, és felkerül a királyi udvarba.
De Ilona - bölcs asszony lévén - halhatatlanságának örök perczei alatt megbékélt sorsával és rájött arra, hogy csak azok a dolgok múlandóak, melyek lényegtelenek, és sokszor felidézte magában - az őzikével való játék közben - az őt követő évszázad neves dalnokának sorait:
„Idővel paloták, házak, erős várak,
városok elromolnak,
Nagy erő, vasztagság, sok kincs, nagy gazdagság,
idővel mind elmúlnak,
…
Királyi méltóság, tisztesség, nagy jószág
idővel mind elvésznek,
Nagy kövek hamuvá s hamu kősziklává
nagy idővel lehetnek.”
De asszony lévén Ilonka őszintén hitt abban, hogy idővel
„Meglágyul keménség, megszűnik irigység,
jóra fordul gyűlölség,
mert Istentűl mindenben adatott idővel
változás s bizonyos vég.”
Úgy legyen!
(Fénykép: Balázs Both udvari photográphus)
