Budának és Pestnek mindig akadtak legendás figurái. Kávésok és karikaturisták, írók és arisztokraták,
Róbert bácsik és füttyös Gyurik. Görbe Márk a legtöbbjük „személyes
ismerőse”, sőt lassan maga is egyike lesz a 150 éves főváros különleges alakjainak. A
népszerű sétavezetővel egyik kedvelt helyszínén, az Andrássy úton beszélgettünk.
- A különleges személyiségű emberek pályája gyakran kanyarít vargabetűt. Önből hogyan lett
sétavezető?
- Fogorvosnak készültem, mert úgy gondoltam, hogy az egy rendes polgári szakma, amiből
meg lehet élni, és mellette hódolhatok a régiséggyűjtő szenvedélyemnek. Felvettek a SOTE-
ra, de gyorsan rájöttem, hogy az anatómiát, a kémiát, a fizikát – amely tárgyak iránt nem
voltam igazán fogékony – szó szerint kell bemagolni. Rendkívül nehéz évek következtek,
rengeteg pótvizsgám volt. Három évvel később végleg feladtam, mert mindez túl sok energiát
és időt vett el az életemből. Olyan szakmára akartam váltani, ami az antik tárgyakkal
foglalkozik és eldöntöttem magamban, hogy régiségkereskedő leszek. A diploma azonban
családi elvárás volt, ezért az ELTE művészettörténet szakára jelentkeztem, amely közel áll
ehhez a világhoz. Az egyetemen hamar kiderült, hogy tényleg ez való nekem,
ezért nem is volt semmi gondom a tanulással.
- A szakértelem tehát már megvolt, de az elméleti tudást hogyan tudta kereskedői gyakorlatra
váltani?
- Nagyon nehezen. Ahhoz, hogy kereskedő lehessek, az egyetem öt éve alatt, szép sorban
elvégeztem az ékszer-, bútor-, szőnyeg- műtárgy- és festménybecsűs tanfolyamokat;
mindegyik egyéves OKJ-s képzés. Végül a nyolc végzettségem ellenére sem tudtam
elhelyezkedni.
A munkaerőpiacon nem kerestek sem becsüst, sem muzeológust, sem művészettörténészt,
illetve, ahol mégis hirdettek ilyen állást, ott több éves gyakorlatot vártak el. Egy rendkívül
nehéz év után nagy szerencsém volt, amikor Nagy Magdolna felvett a Hajós utcai
szőnyegszalonjába. Magdika idős kora ellenére is hobbiból fönntartotta az üzletét, mert
szerette, hogy visszajárnak hozzá – igaz nem feltétlenül vásárolni, csupán megkérdezni, hogy
hogy van. Ma is nagyon hálás vagyok neki, mert amellett, hogy előbb teljes, majd félállásban
nála dolgozhattam, közben fokozatosan egyre több megbízást vállalhattam különböző
múzeumoknak és sétacégeknek. Korábban soha nem gondoltam volna, hogy helytörténeti
sétákat fogok tartani a budapestieknek.
- Emlékszik a legelső sétavezetésére? Hogyan derült ki, hogy tehetséges ebben a műfajban?
- Már a gimnáziumban nagyon sokat foglalkoztam az egyiptomi istenekkel, kedvtelésből
megtanultam a hieroglifákkal írt nevüket is. Az első idegenvezetésre és előadásra 2011-ben –
még egyetemista koromban – az édesanyám kért föl, amikor a saját iskolájában egy kéthetes
egyiptomi utazást szervezett a tanárkollégáinak, és azok családjának. Addig sosem tartottam
vezetéseket, és nagyon aggódtam, mert nem ismertem az ottani helyszínt. Különböző
útikönyvek alapján minden templomról részletes térképet rajzoltam, és leírtam, hogy melyik
helyiség milyen célt szolgált. Az volt a szerencsém, hogy az egyiptomi isteneket tényleg
nagyon jól ismertem, így amikor beléptem egy helyiségbe, a falról azonnal le tudtam olvasni,
hogy kik szerepelnek az egyes jeleneteken. A gyakorlatban ez épp úgy működött, mint később
a városi sétákon a homlokzatról történő olvasás, ahol azonnal látom, hogy az épület milyen
stílusú és mit jelképeznek a rajta lévő allegorikus figurák. Ezen az egyiptomi úton derült ki,
hogy hatással vagyok az emberekre.
- Budapesti sétavezetőként mikor debütált?
- 2016-ban, az úgynevezett Budapest100 rendezvénysorozat keretében a Batthyány téren
vállaltam önkéntes sétavezetést. Úgy emlékszem, aznap hatszor tartottam sétákat egymás
után, amelyekre nemcsak a regisztrált 25-30 fő, hanem elképesztő tömeg jött el. Akkor és ott
nagyon sokan megismertek, közülük kerültek ki az első törzssétálóim, akik mind a mai napig
követnek, eljárnak az előadásaimra és a sétáimra.
- A vezetései során elsősorban a művészettörténeti érdekességekről mesél, vagy inkább az
épített örökségre koncentrál?
- Egy igazán jó városi séta középpontjában mindig a kultúrtörténet áll. A kirándulásokon a
képzőművészet, az iparművészet, az építészet, az irodalom, a zeneművészet és a
családtörténet egyaránt szóba kerül.
- Városi sétáinak egyik titka, hogy egyes helyszíneken érdekes múltú személyek, művészek és
polgárok történeteit eleveníti fel. Ilyenkor a fekete válltáskájából régi fényképek, régiségek,
érdekes dokumentumok kerülnek elő. Ennek előkészítése úgy történik, hogy reggel fölkel,
megissza a kávéját, és meghatározott sorrendben betárazza a műtárgyakat?
- A sétákon fontosnak tartom, hogy a résztvevők többféle impulzusban részesüljenek.
Egyrészt úgy mutatom be a várost, illetve olyan részletekre hívom fel a figyelmet, ami az
emberek szemében újdonságnak számít. Mind a mai napig olykor még számomra is feltűnnek
olyan új motívumok, amelyeket korábban nem vettem észre. Másrészt, a programokon
valóban kiemelt szerepet kapnak a képes illusztrációk. A régi képek sokat segítenek abban,
hogy a jelenlévők jobban beilleszkedjenek az 50, 100, 150 évvel ezelőtti Budapest világába.
Emiatt érdekesek a portrék és a történetek is azokról a személyekről, akik itt éltek vagy itt
laktak. Régiségbecsüsként a tárgyakat azért szeretem és kötöm a helyszínekhez, mert azok
még kézzelfoghatóbbá, valóságosabbá teszik a sétákat. Szerencsére elég nagy a családi
gyűjteményem, mert a dédnagymamám és a nagymamám mindent megőrzött, ezért változatos
és színes a készlet, amit bemutathatok. Mielőtt otthonról elindulok, fejből tudom, hogy milyen
képeket és tárgyakat kell beraknom a táskámba. Nem mindig mutatom meg mindet a
társaságnak, de van egy alapkészlet, amelyből válogathatok.
- Akik gyakran sétálnak önnel, előbb-utóbb nemcsak a várost, hanem néhány felmenőjét is
megismerhetik, akik Budapest életében szerepet vállaltak. Kérem, mutasson be közülük
egyet-kettőt az olvasóinknak is.
- Akiket emlegetni szoktam, ők anyai nagyanyám, Udvardy Vilma elődei. Valójában minden
úgy kezdődött, hogy a nagymama – akinek a lakása tele volt régiségekkel – rengeteg családi
történetet felidézett, amelyek közben sok fényképet mutatott. A gyerekkorom meséi ezekről a
rokonokról szóltak.
A nagymama dédnagyapja, az általam sokat emlegetett Rémi Róbert – a
Közmunkák Tanácsa és a Fővárosi Közgyűlés tagjaként – a 19. század végén nagy befolyással
bírt a várospolitikára. Az ő munkásságának kutatásával ismertem meg Budapest történetét,
mert az Andrássy Gyula gróf által alapított Közmunkák Tanácsának felügyelete alá tartozott a
Sugárút (később Andrássy út), majd – többek között – a Nagykörút megépítése, a Kiskörút
szabályozása, a rakpartok felépítése és a Gellért-hegy formára alakítása. Várospolitikusként
Rémi Róbert minden rokonát beültette valamilyen pozícióba. Eredetileg az ő tulajdona volt az
a telek, amelyen az Operaház áll. Lehet, hogy azért került éppen oda, mert meggyőzte a
városatyákat, hogy „ott kiváló helyen lesz a dalszínház” és jó áron kisajátítsák a telkét.
Szecesszió és divat című sétámon Rémi gyerekei is szóba kerülnek. Ifjabb Rémi Róbert
bérelte egy időben a Hanglit a Vigadó előtt. Ez a kis üvegpavilon volt Budapest legelőkelőbb
kávéháza, ahonnan látszott az egész budai panoráma. Rémi Róbert lánya, Adél ahhoz az
Egervári Gézához ment feleségül, aki egyaránt bérelte azt a kávéházat, amely helyén a mai
Callas Café áll, mint a Vigadót és az Erzsébet téri Kioszkot is.
Az üknagyanyám, Rémi Terézia férje Menyhért Vilmos volt, aki szállodaigazgatóból 40
évesen átképezte magát orvossá, és a cukorbetegség tanulmányozásában jelentős eredményeket ért el.
A világon elsőként az ő kutatásai alapján sikerült előállítani a pancreas
enzimet. Erről azonban csak kevesen tudnak, mert a tanácsköztársaság után elvették az orvosi
diplomáját, és nem folytathatta tovább a tudományos munkát. Kanadában azonban az ő
kísérleteit folytatva sikerült mesterségesen inzulint előállítani. Erről is volt egy sétánk
Menyhért Vilmos nyomában a Rákóczi úton címmel.
A harmadik gyerek, Rémi Tivadar, mint Somossy Károly eltartója vált ismertté. Somossy
alapította az Operettszínház elődjét, a Somossy Orfeumot, majd társulatát átvitte a Király utca
71. szám alá. Ez utóbbit a halála után Rémi Tivadar vette át, és Budapest legnagyobb
mulatójává alakította. Tivadar fiatalon meghalt tüdőbajban. Ha tovább él, lehet, hogy a Király
Színház az ő égisze alatt fejlődött volna az operettjátszás fellegvárává.
Rémi Róbert testvére, Antal keményítőgyárát és lakóházát egyaránt Hild József tervezte a
Nagymező és a Paulay Ede utca sarkán. Az épület utcára néző frontján bérlakások voltak, a
gyár a hátsó traktus udvarán működött.
- A várban, különböző útvonalakon három különleges témájú sétát vezet Budavári legendák
I., II., III. címmel. Az egyiken az apai nagymamájáról is mesél. Őt hogyan kapcsolja Budapest
történetéhez?
- Kicsit nehezebben, mint a korábban bemutatott családtagokat, mert Malkova Lídia orosz
származású volt. Pontosabban az ősei eredetileg egy lengyel nemesi család tagjai voltak,
akiket kitelepítettek előbb Leningrádba (Szentpétervárra), majd az Urálon túlra. Úgyhogy, a
nagymama Ázsiában született. Később visszatérhettek Leningrádba, ahol szerény
körülmények között éltek, de a nagymama zenét tanult, és hárfaművésznek készült. Végül
abbahagyta a tanulmányait, már csak azért is, mert Magyarországra költözött. Görbe
nagypapa, aki katonatisztként a Szovjetunióban tanult, feleségül vette és 1956-ban
„hadizsákmányként” elhozta magával Budapestre. Több mint ötven éven keresztül élt itt, és ő
szerettette meg velem az operát. Tizenkét éves voltam, amikor elvitt a Bolygó hollandira, és
emlékszem, hogy nagyon tetszett az előadás. Akkoriban még lehetett olcsó jegyeket venni,
ezért tíz éven keresztül minden új bemutatót megnéztünk.
- A Várnegyed legendái c. sétán egy hajdan titkos helyszín, a hegy gyomrában létesített
titkos katonai harcálláspont említésekor kerül szóba a nagymamája…
- Igen, Magyarországon átképezte magát, és műszaki rajzolóként dolgozott. A zenei és a
matematikai készség összefügg, szerintem emiatt volt tehetsége a rajzhoz is. A Honvédelmi
Minisztériumban dolgozott, és valóban többször is járt a várban lévő titkos katonai
harcállásponton, ahol olyan tervek készültek, amelyekről állítólag csak az Elnöki Tanács
elnöke, a honvédelmi miniszter és néhány tábornok tudott. Ezekről a nagyon titkos tervekről
sajnos nekem nem árult el részleteket, utólag csak annyit mesélt, hogy kényelmetlen volt
számára miniszoknyában és tűsarkú cipőben járni a pince magas lépcsőin. Mindenesetre a
munkájáért megkapta A Haza Szolgálatáért Érdemérem bronz, ezüst és arany fokozatát is.
- Igazán színes a családfája, a különleges sorsú felmenői szinte megelevenednek, amikor az
egyes séták során „véletlenül” szóba kerülnek. Lehet, hogy Pesten és Budán az ön által
vezetett csoportok résztvevői tovább őrzik Görbe Márk családi históriáit?
- Szerintem bárki, aki a felmenőit kutatja, könnyen találhat különleges sorsú, rég elfeledett
családtagokat. Nálunk – az orosz ágon – a dédnagybátyám cirkuszi erőművészként vált
ismertté, akinek fő száma az volt, hogy a mellén áthajtottak egy fával megrakott szekérrel.
Kiderült róla az is, hogy telenként hamis rubeleket gyártott az Urálban. Amikor a
cirkusznak befellegzett, medvét idomított. A második világháború alatt – hogy az állat éhen
ne pusztuljon –, a medvét elengedte az erdőben. Nagyon jóképű, jókötésű ember volt,
többször házasodott. A harmadik felesége egy többgenerációs cirkuszi állathipnotizőr család
lánya volt. Annyira híres állathipnotizőrök voltak, hogy még az olasz királyné is kíváncsi volt
a csirkehipnózisos számukra. Akkor hallottunk róluk utoljára, amikor kimentek Amerikába.
A családfakutatás során néhány éve sikerült megtalálnom egy távoli leszármazottat, aki
korábban sosem járt Magyarországon. Az édesapja megkért, hogy kalauzoljam a lányát és
annak vőlegényét Pesten. Ez a gyönyörű lány, egy indiai szépség, anyai ágon egy maharadzsa
unokája. A Hauer cukrászdától indultunk – megnéztük a családi szállókat, végigsétáltunk a
Rákóczi úton, a Ferenciek terén, a Váci utcán, eljutottunk a Vigadóig és a Párizsi
Nagyáruházban fejeztük be a sétát –, és minden harmadik épületről elmeséltem nekik, hogy az
hogyan kötődik a családhoz, ki bérelte, ki birtokolta. Fantasztikus élmény lehetett számukra,
hogy életükben először eljönnek egy városba, ahol nagyon sok házhoz, műemlékhez kötődik
valamelyik ősük.
- Említette, hogy kedveli az opera műfaját, de emellett az Andrássy úti Operaházhoz is szoros
a kötődése. Művészettörténészként, sétavezetőként hogyan csöppent az épület-felújítási
projektbe?
- Évekkel ezelőtt írtam egy cikket az Operaház blogjára a szfinxekkel kapcsolatban.
Összeszedtem minden információt, ami ezekkel az épület két sarkán ülő oroszlántestű,
emberfejű szobrokkal kapcsolatos. A régi fotók tanulmányozása közben feltűnt, hogy az a
púp, ami a fejükön, a csíkos, kendőszerű koronán látható, eredetileg nem púp volt, hanem egy
faragott kobrakígyó, épp olyan, mint az egyiptomi fáraók koronáján. A cikkemben azt
javasoltam, hogy mivel az épület felújítása során az 1884. évi állapot visszaállítása a cél, a
szfinxeket úgy faragják újra, ahogy azokat Stróbl Alajos szobrászművész annak idején
elkészítette. Az Andrássy úton tartott sétáim során ezt a történetet rendszeresen elmeséltem,
és az egyik alkalommal, amikor épp azt mondtam a csoportnak, hogy a szfinxek eredetileg
nem így néztek ki, hátranéztem, és akkor vettem észre, hogy a szobrokat újrafaragták. Nagyon
nagy sikerélmény volt számomra, amitől természetesen azonnal vérszemet kaptam. Elküldtem
a kocsialáhajtók kovácsoltvas lámpáiról készült régi fotókat, amelyek helyén más lámpák
lógtak. És valóban, mind a három kocsialáhajtó fölé visszakerültek a Jungfer Gyula által
tervezett lanternák.
Kutatóként tíz éve foglalkozom Feszty Árpáddal, ezért a harmadik
kérésem az eredeti Feszty-freskók megtekintése volt. Az Operaház büfétermét eredetileg
kilenc, általa készített falkép díszítette. Ezek egy része a 19. században megsérült, és a
falképeket egy másik festő rámázott olajképeivel takarták el, a festményekről fotó sem
készült. Az felújítás vezetője hozzájárult, hogy az olajképek eltávolítása után
tanulmányozhassam az eredeti falképeket. Az Operaház megnyitása után kiadtak egy
gyönyörű fotókkal illusztrált, igényes ismeretterjesztő füzetet, amelyben a zenei műfaj
történetéről Karczag Márton, az Operaház főemléktárosa írt, míg az épület bemutatására engem
kértek fel.
- Miért éppen Feszty Árpád pályájában és művészetében kívánt elmélyülni?
- Ez a választásom az orosz nagymamához kötődik, mert együtt néztük meg a Párizsi
Nagyáruház Lotz-termét, amikor azt a felújítás után ismét megnyitották. Mindketten
kíváncsiak voltunk. Ő az átalakított Divatcsarnokot szerette volna látni, míg én a
művészettörténeti rejtvényfejtést kedveltem. A Lotz-terem falképein és a mennyezetképeken a
különböző polgári foglalkozások allegóriái jelennek meg, és különböző kis tájképek, amelyek
mintha ablakot nyitnának a környező tájra. Ez Budapest egyik leglenyűgözőbb belső tere.
Elhatároztam, hogy a művészettörténet szakon ebből írom a szakdolgozatomat, és elkészítem
a festmények „megfejtését”. Nagyon izgalmas feladat volt. Végül sikerült dekódolnom a
tizenkét polgári foglalkozás allegóriáját, és újabb tíz évbe telt, amíg – egy kivétellel – az
ábrázolt alakokat is azonosítottam. Feszty Árpád ugyanis élő emberek után ábrázolta az egyes
alakokat, úgyhogy a képeken a nővérei, a fivérei, Jászai Mari színésznő – aki a barátnője volt
–, illetve báró Kochmeister Frigyes, a Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, (a kereskedelem
allegóriája), valamint a kedvenc cigányzenésze szerepel. A szakirodalom tanulmányozásakor
kiderült számomra, hogy a Feszty-körképről ugyan kiadtak néhány könyvet, de a festőművész
pályájáról egyetlen kötet jelent meg – mindössze 500 példányban – a művész lányának,
Feszty Masának a könyve. Ő annyira szépen ír az édesapjáról, olyan becsületes, hazaszerető,
szorgalmas férfiként írja le, aki idős korára elszegényedett, majd nagy betegen halt meg, hogy
úgy gondoltam, történelmi igazságszolgáltatásként megérdemli, hogy foglalkozzanak vele.
Kutatásaim során megismertem Feszty Árpád rokonait és örökösét, akitől megvásároltam a
hagyatékot. Abból az anyagból a szlovákiai Ógyallán, a festőművész szülőfalujában
rendeztük be a Feszty-gyűjteményt, amely bejelentkezéssel látogatható. A tárlatról egy kis
kiadvány is készült. A helyiek így ápolják a Feszty-kultuszt, én meg itt Budapesten, a
sétáimon emlegetem a nevét.
- Többek között a Budavári legendák sétáin is szóba kerül Feszty neve. Többek között hozzá
kötődik a turul legendája, amely rendkívül szórakoztató. Kérem, idézze fel!
- A 19. század végén, amikor az ország a millenniumra készülődött, fontos kérdés volt, vajon
hogyan nézett ki a honfoglaló magyarok totemállata, az eredeti turulmadár. A legendás madár
eredetével kapcsolatban több feltételezés is elterjedt. Dúcz László őstörténet-kutató szerint a
turul nem más, mint a kerecsensólyom, amelynek elterjedése a Kárpát-medencétől a
magyarok őshazájáig, Közép-Ázsiáig tart. Hermann Ottó zoológusként a fakó keselyűvel
azonosította, Arany János a „tort ül” kifejezésből származtatta. (A költő Múzeum-kerti szobra
előtt egy sast ábrázolt turulként Stróbl Alajos szobrászművész.) Végül Feszty Árpád volt az,
aki modelleket adott a legismertebb – tatabányai – turul megmintázásához, amelynek alkotója
ugyanaz a Donáth Gyula, aki később annak kicsinyített mását, a budavári változatot is
készítette. Feszty szintén szeretett volna turult festeni – bár lehet, hogy ez is csak egy legenda,
mert nem találtam olyan festményét, ahol szerepelne ragadozómadár –, mindenesetre kapott
az állatkert igazgatójától két madarat: egy fakó keselyűt és egy szirti sast. A madarak egy
időre a műtermébe kerültek, majd vissza az állatkertbe. Onnan már mindkettőt kitömött
állapotban szállították vissza Feszty műtermébe. Feszty Árpád a két kitömött állatot
kölcsönadta Donáth Gyulának, aki Jókai és Feszty ötlete alapján alkotta meg Tatabányán a
millenniumi emlékművet. A kitömött madarakról fennmaradt archív fotó is jól mutatja, hogy
a szobrászművész a keselyű és a sas alapján mintázta a turult, amelynek még a szárnytartása
is megegyezik az egyik modelljével. Így valójában nem egy hivatalos turulrekonstrukció,
hanem a két kitömött állat szoborváltozata készült el. 1896 óta a turulmadár számos
ábrázolója – köztük a XII. kerületié is – erről a turulszoborról merített ihletet.
- Művészettörténeti előadásai és a sétái rendkívül népszerűek, az előre meghirdetett
időpontokra gyorsan betelik a létszám. Ősztől milyen tematikájú sétákon lehet önnel
találkozni?
- Az előadásaimat az Eötvös10-ben, a rendszeres sétáimat a Sétaműhelynél tartom, de
„magánzóként” is vállalok megbízásokat, úgy házassági évfordulóra, mint más családi
eseményre, amikor végigjárjuk az ünnepelt életének fontos helyszíneit. Dolgozom a Petőfi
Irodalmi Múzeumnak, az Örkény Színháznak és a Szkéné Színháznak is. Ez utóbbi ötlete úgy
született, hogy a Szkéné egyik szervező munkatársa eljött a Boszorkányok a Gellérthegyen
című sétámra, és annyira megtetszett neki, hogy kérte, az ő színházukat, illetve annak
környezetét is mutassam be.
Azoknak, akik önállóan szeretnék felfedezni a város kultúrtörténeti érdekességei a Görbe Márk bestiáriuma –
abszurd városi játék gyerekeknek és fölnőtteknek című sétafüzetet ajánlom, amelyben az
érdeklődők egy egész bestiáriumot gyűjthetnek össze a belvárosi homlokzatokon található
legendás lényekből és állatokból.
Hamarosan egy új útvonalat is ajánlok, amely a legszebb, legmívesebb belvárosi kovácsoltvas
kapuk, kerítések és egyéb alkotások mentén halad. Emellett szervezünk egy újlipótvárosi tematikájú,
és egy különleges erzsébetvárosi sétát is, amelyhez szinte ki sem
kell majd lépni az Örkény Színház Stúdiójából.
ROJKO ANNAMÁRIA INTERJÚJA - A MIFÉRFIAK MAGAZINBÓL
