AHOL A FÓLIA KEVÉS
Késtem a másfélszázéves jubileumról való megemlékezéssel... De csak egy hetet...
Mentségemre legyen szólva az omnibuszjáratok manapság nem olyan rendszeresek, mint annak idején, ezért a hegyről, ahol lakom - a Kálvin tér tárnáiba való lejutás nehézkesen megy, így a Budapest születésnapjára szánt fotó elkészítése időt vett igénybe. Még több idő lett volna ha a fényképet a dédnagypapa 1920-as évekbeli Voigtlander Reisekamerájával készítem, de ettől eltekintettem és a modernség jegyében Teleki Nagy Krisztián barátom volt oly szíves hordozható zsebkamerájával megörökíteni engem az örökkévalóság számára. A drámai beállítás is részben az ő leleménye - ugyanis Krisztián az Magyar Állami Operaház főrendezője - lenne, ha ezt a pozíciót töltené be az intézményben, de sajnos más ott a feladata.
Az apropo - Budapest 1873. november 17-én történő "születése", amikor is "a négy parti város" közül három - Pest, Buda és Óbuda - valamint a Margit-sziget (kedves rokonaim, József főherczegék akkori birtokát mindig kifelejtik a felsorolások) egyesül. Mentségemre legyen mondva az én késésem semmi a fővároséhoz képest, ugyanis nekik az egyesülés centenáriuma után 10 évvel, 1983-ban sikerül felavatni a "Város születése" névre is hallgató domborművet a Kálvin téri aluljáróban. De úgy látszik, a késés nálunk hungarikum, mert a millenniumi emlékművet is az ünnepségek után jó harminc évvel sikerül végleg befejezni.
Én a születésnapot zárt körben ünnepeltem - kedves sétálóimmal, akikkel a múlt hétvégén a Belvárost, a Várat és a Palotanegyedet jártuk be. Utóbbi sétán ért - bizonyára a fennkölt alkalom ihlető erejének okán -a bizonyosság elementáris erejével a megvilágosodás, hogy mit is ábrázol valójában a Kálvin téri aluljáróban lévő vörösmárvány alkotás. Eddig, ha szóba került sétán a szerencsehozó szobrok kapcsán - a szelíd elnézés hangján emlékeztem meg Illés Gyula szobrászunk eme művészeti vakvágányra tévedt művéről, melyet úgy kívántam magyarázni, hogy Budapest szocializmus idején történő robbanásszerű fejlődését hivatott jelképezni az a redőrendszer, mely megfigyelhető rajta. A legutóbbi alkalommal azonban oly érzékletesen magyaráztam, hogy a hússzínű márvány hullámzó mozgása és a középen nyíló rész milyen hatást kelt , hogy én magam is kénytelen voltam rádöbbenni, hogy ez nem más, mint egy monumentálisan megmintázott női nemi szerv. Elementáris erővel ért a felismerés.
Igaz, hogy meg szoktam említeni a művel kapcsolatban azt is, hogy a helyiek - kevéssé tiszteletreméltó módon - Budapest p...-nak nevezik az alkotást, de sosem gondoltam bele annak igazságtartalmába, azt vélvén, hogy a perverz pestieknek persze mindenről csak "az" jut eszébe. Kénytelen vagyok azonban revideálni ezen nézetemet és művészettörténészként is megerősíteni, hogy az alkotás tényleg az, aminek látszik. Szokatlan dolog ez a modern művészetben.
Mentségemre legyen mondva - én gyerekkorom óta ismerem ezt a művet - itt bújócskáztunk a nagymamával (nem, ebbe senki ne gondoljon bele) a Nemzeti Múzeum kitömött állatos kiállítása felé menet - így megszokottá vált számomra látványa - értelmezést sohasem kívánva. Valamint talán az is enyhítő körülmény lehet, hogy az orvosi egyetemen nem jutottam el a Funkcionális anatómia c. tankönyv II. kötetében az 1200. oldalon túlra, úgyhogy a női nemi szerv beható tanulmányozása részemről elmaradt.
A felismerés azonnal cselekvésre késztetett - gondoltam a születésnap kapcsán én is hozzájárulok székesfővárosunk erkölcsi fejlődéséhez, mielőtt oly sorsra jutna, mint a bibliai Sodoma és Gomora - így azonnal kapcsolatba léptem a felettes fóliázási szervekkel - megkérdezvén őket, látták-e már, mi a helyzet a Kálvin téren. A tényállás ismeretében - az ügy további kezeléséig - gyorsfóliázásra adtak ki nekem - a három államtitkárhelyettes és két múzeumi biztos által aláírt - hivatalos engedélyt, így egy banyatanknyi folpakkal kivonultam a helyszínre. A rés befóliázását követően azonban a helyzet tovább fokozódott, mert a műalkotás még frivolabb témájúvá vált. Így további intézkedésig nem tehettem egyebet, eltávolítván a fóliázást, elővettem mindig nálam lévő hintaszékemet és saját testemmel takartam a rést, melynek látványa- csak a fóliázás időtartalma alatt - két kisnyugdíjast kergetett totális tébolyba és három arra tévedt szerencsétlen gyermeket állított meg fejlődésében.
Ott üldögélvén és - a Hogyan épült Budapest ? - a Fővárosi Közmunkák Tanácsának története c. opust olvasgatván - egyszer csak megszólalt a domborművön Maci cica, az alkotó kőbe faragott macskája és Epiktétosz, görög filozófust idézte:
- "Nem a dolgok gyötörnek meg minket, hanem a dolgokról alkotott képzeteink." Miért üldögélsz itt a rés előtt, mint egy díszf@sz? (Igen, mocskos szájú macska volt.) Miért gondolod, hogy egy nemi szerv ábrázolása vagy éppen egy másképp gondolkodó, esetleg másképp érző személy mindenképp veszélyt jelent számodra és szeretteid számára? Fóliázás, eltakarás és a problémák elhallgatása helyett nem lenne-e egyszerűbb egymás megismerése és megértése? Szeretném, ha Budapest születésének 200 évfordulóját már a megértés és elfogadás jegyében ünnepelhetnénk, mert csak ilyen esetben formálódik valódi közösség egy város lakóiból és valódi nemzet az azonos területen élő emberekből. Most pedig húzzál előlem, mert zavarod a kilátást! - mondta nekem a Kálvin téri kőmacska és én meghajolván bölcsessége előtt a folpakokat hátrahagyva távoztam a helyszínről.
BOLDOG 150. SZÜLETÉSNAPOT BUDAPEST!
