„Hát mi legyen? Kéjvárda-e? vagy Lejtvárda?/Vagy tán jobb, ha Vigarda s rosszabb-e ha Rajongda?/S Vigoda miért ne legyen vagy tán szebb, ha Vigolda?” A korabeli bökversben ajánlott egyik megnevezés sem bizonyult megfelelőnek, ugyanis a pesti rakparton elhelyezkedő - az osztrák Hentzi generális „jóvoltából” rommá lőtt - Redout helyén 1865-ra felépült díszes palota végül a Vigadó nevet kapta. Az épületben voltak báltermek, éttermek és egy kávézó is, melyeket különböző vállalkozók a fővárosi tanácstól vehettek bérbe.
A Vigadó kávéházát 1869-től Hangl Márk bérelte, akinek személyét az erről döntő testületnek nem kisebb személy ajánlotta becses figyelmébe, mint Deák Ferenc, aki 1854-től haláláig - idomított kanárimadara társaságában - a Vigadó mellett lévő Angol Királynő Szállodában lakott. Itt Hangl Márk szolgálta ki szobapincérként, mégpedig feltehetően kiváló módon, mivel a haza bölcse személyesen kért számára protekciót a városi tanácstól.
Hangl Márk csaknem két évtizeden át sikeresen üzemeltette a Vigadó kioszkot. Érdemei elismerésének tekinthetjük, hogy a Kávés Ipartestület pénztárosának, majd elnökének is megválasztották. Az egyik legjobb ötletének az bizonyult, hogy 1870-ben engedélyt kért egy „nyári vendéglő” nyitására a Vigadó előtti téren, ahol egyébként a Vigadó elődje idején már állt egy üvegszaletli. Ezt a vendéglátóhelyet, mely kínálatát tekintve inkább kávézó volt, mint étterem, első tulajdonosáról Hanglinak becéztek a pestiek, és ez az elnevezés meg is maradt az intézmény II. világháborúban történt pusztulásáig. Ez a név szerepelt azon a táblán is, mely a díszes vasráccsal körbekerített tér Vigadó felé eső részén elhelyezkedő kis kioszképület tetején volt látható.
A Hangli a XIX. század utolsó három évtizedében Hangl Márk, majd az őt követő ifj. Rémi Róbert bérlése alatt Pest legnépszerűbb kávézójává vált. Köszönhette ezt kiváló fekvésének, hiszen a Duna-partról gyönyörű kilátás nyílt, nemcsak a parti sétányon korzózó pesti delnőkre, hanem a szemközti rakpartokra és a budai hegyekre is. Lényeges lehetett továbbá, hogy az asztalok a székekkel egy igazi parkban helyezkedtek el, melyet a gondos bérlők egész kis paradicsommá varázsoltak dézsákba állított narancs-, citromfák, valamint virágok segítségével. De talán a legfontosabbnak és a közönség számára legvonzóbbnak a Hangl által kitalált „kasztrendszer” ötlete bizonyult, melyet azonban a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetünk a demokrácia legmodernebb vívmányának.
Ugyanis ez az újítás azt jelentette, hogy minden rendű és rangú vendégnek elkülönített helye volt a kávézóban. Így tehát nem eshetett meg, hogy egy gróf – kilencágú koronáját „beszennyezve” - újságírók közé vegyült volna, vagy egy festőművész sertés-nagykereskedők közt lett volna kénytelen elfogyasztani délutáni teáját. A vendégek ilyen módon való szétválasztását kezdetben irányítani kellett, később már a közönség is tudta, hogy hol foglalhat helyet a kioszképület körül csoportosuló – képzeletbeli válaszfalakkal elkülönített - asztaloknál. A főnemeseknek, minisztereknek, a katonatiszteknek, a tőzsdéseknek, illetve a művészeknek is külön rész volt fenntartva.
Ezen a kasztosodáson a kioszkot 1887-től bérlő ifj. Rémi Róbert sem változtatott. Virult is a vendéglátóhely, mely ekkor már Budapest egyik legelőkelőbb találkozóhelyének számított. Természetesen csak nyáron, mert a hideg idő beköszöntével az úri társaság behúzódott a Vigadó épületében lévő kávéházba, melyet bérlője, Rémi 1891-ben olyan lenyűgöző módon alakított át, hogy állítólag külföldről is csodájára jártak.
Ebben segítségére lehetett kiváló művészi ízlése, mivel ifj. Rémi Róbert festőművész volt, és a Vigadó kioszk bérlésének átvételét megelőzően állítólag maga Munkácsy Mihály tanította erre a mesterségre Párizsban. Az ifjú művész ezenkívül velocipéd- és korcsolyabajnokként is jelentős sikereket ért el, de a Országos Vadászkürt-klub elnökeként, zeneszerzőként és szabadkőművesként is tevékenykedett, vagyis valódi polihisztornak számított. Sokoldalúsága és kellemes személyisége sokakat vonzott az általa bérelt kávéházba.
A kioszk kertjében gyakori vendégnek számított például Baross Gábor, a „vasminiszter”, Klapka György, a komáromi hős, Pulszky Ferenc, a Nemzeti Múzeum igazgatója, Wekerle Sándor, későbbi miniszterelnök és a Frodmaniczky Pocinak is becézett báró Podmaniczky Frigyes, a Közmunkatanács elnöke. A pincérek „örömére” gyakran már nyitás előtt megjelent Lotz Károly festőművész, hogy reggeli kávéját itt fogyassza el. Íróink közül a vendéglátóhelyen gyakran megfordult Arany János, Gyulai Pál és Mikszáth Kálmán, akinek korpulens alkatához hozzájárulhatott a sok itt fogyasztott - általa különösen kedvelt - forró csokoládé.
Az író Galamb a kalitkában című elbeszélésének cselekménye is itt indul, hiszen „egyetlen hely van, a „Rémi kioszk” a hol egy regény tisztességesen megkezdődhetik a törpe akácok alatt, a gyöngyvirág-bokrétát lövellő ugrókút locsogásánál.” Ez az említett, kertet díszítő látványosság egy hattyút fojtogató kisfiú bronzszobra volt, melynél a madár csőréből spriccelt a víz az ég felé. Ennek a kissé bizarr alkotásnak a helyébe 1892 áprilisában a ma is látható - Senyei Károly által készített - Vízcsorgató gyerekek kútja került. Ezt gyakran Ürgeöntők néven ismerik a pestiek, ami hibás elnevezés, mivel ürge nem szerepel a kompozícióban, hanem egy nagy béka, melyre a gyerekek játékból vizet csorgatnak.
A Vigadó kioszk fénykora a millenniumig tartott, ugyanis 1896-ban ifj. Rémi Róberttől a bérlési jogot Pohl Károly kávés szerezte meg, aki reformokat vezetett be – például elkezdtek sört mérni (!) - melyek fellazították a kávézó vendégkörét. A kávézó, mely „a budapesti társaskörök kedvelt gyülekezőhelyének” számított, lassan, de biztosan elindult a romlás rögös útján. Ekkortájt keletkezett az a bökvers is, mely szerint „Hej, hiszen már minden liba / Eljárogat a Hangliba…”
( A czikk 2017-ben a Budapest100 felkérésére és honlapján jelent meg)
