Makray János festőművész barátommal először egy Budapest100 által szervezett sétámon találkoztam, melyet szépnagyapám, Rémi Róbert Nemzeti Szállójában tartottam. (Igen, hihetetlen módon már az első mondatban kénytelen vagyok említeni Rémi Róbert nevét ). Jánost és bájos feleségét, Tanay Mercédeszt olthatalan Rémi-rajongásuk vezette Budapest legrégebben alapított, még eredeti kinézetét őrző szállodájába, ahol megadóan megcsodáltak üknagybátyám hátvakarójától kezdve a szépnagymama strucctoll kalapdíszéig minden vaczkot, amit odahurczoltam a nagy esemény örömére, illetve vidám foxtrottot lejtettek a hangulati aláfestést szolgáló gramofon zenéjére.
A következő években is rendszeres látogatói voltak sétáimnak és olyan jó kaptsolat alakult ki közöttünk, hogy kivételes módon igent mondtam Jánosnak arra a kérésére, hogy félévszázados alkotói jubileumának a születése évfordulójának jeles napjával összekötött eseményén néhány görbe gondolattal én is hozzájáruljak az est fényének emeléséhez, annak ellenére, hogy fiatalkori fogadalmam szerint kizárólag halott művészek, illetve kódexírók kiállításait vagyok hajlandó megnyitni. A születésnapi esten a színpadon előadott akrobatikus tornashownak álcázott fellépésemet János valamilyen műalkotással kívánta honorálni. Mivel következetesen visszautasítottam a számomra felkínált, birtokában lévő Munkácsy-képeket, végül kénytelen volt felajánlani, hogy készít számomra egy eredeti Makray-festményt, mely engem ábrázol.
Így jött létre ez a portré. Születésének körülményeivel nagyon boldog voltam, ugyanis azt sose szerettem volna, ha egy művész "megrendelésre" fesse meg arcképemet, ugyanis a portréfestészet lélekfestészet és ezt a műfajt csak úgy lehetséges magas szinten művelni, ha az alkotó jól ismeri modelljét, és annak személyiségét is meg tudja őrizni olajfestékbe ágyazva az öröklét számára. Ez úgy vélem sikerült, mert valóban én nézek le a vászonról, ugyanis a Jánossal való, megnyitót megelőző beszélgetéseik során nem csak én ismertem meg a Művészt, hanem ő is belelátott lelkembe, így vált lehetővé, hogy lényem lenyomatát ilyen módon elkészítse. A portré művészeti elemzésébe személyes érintettségem okán nem bocsátkozom, megteszi majd az e világból való távozásom után a Görbe Márk Emlékmúzeum megbízott művészettörténésze, hogy a kép ecsetkezeléséről, perspektívájáról, kép arányainak aranymetszéssel való kapcsolatáról, illetve szubsztanciájáról értekezzék. János kérésének megfelelően én a festményről inkább "mindenféle történetet" mesélek, melyek eszembe jutnak, ha ránézek.
Bár János az aktfestészetben is jeleskedik, végül közös megegyezéssel nem aktábrázolás mellett döntöttünk, ugyanis nem vállaltam fel a kockázatot, hogy hibátlanul kidolgozott férfitestem felkavaró látványától megvadult dámák csapatai őrjöngve ostromolják meg falusi házikómat. Így végül ruhás változat született meg - öltözékem egyes darabjait és kiegészítőit pedig sokan ismerhetik sétáimról, előadásaimról. Kedvenczem a fekete bársonymellény, ami hasonlít az első mellényemre, melyet a nagymamám varrt nekem és azon alkalmakkor viseltem, amikor a Magyar Királyi Operaház előadásait tekintettük meg a 2. emelet jobb 8-as "Don Juan" páholyából. A festményen látható ruhadarab eredetijét az Operaház szabóműhelyében készítették számomra hálából azért, hogy pár évvel ezelőtt karácsonykor megtartottam az intézmény dolgozói számára Az Operaház titkai című előadásomat. Kedvenc budapesti épületem az Opera (nemcsak azért, mert Feszty Árpád díszítette büfétermét), és így különösen nagy örömmel tölt el, hogy a felújítás után az általam írott hivatalos bemutatófüzetből ismerhetik meg a palotát az érdeklődők. A mellény ezüstözött fémgombjai Chemez Árpád festőművész és fafaragó hagyatékából származnak.
János "krúdys" alakként kívánt ábrázolni - így került a képre a szarukorongokból álló, 1900-as évek eleji sétapálcza, mely Gulázsy Antal üknagyapámé volt, aki a családi legendárium szerint eredetileg Gulácsy volt, rokona annak a Gulácsynak, aki nagyon helyesen Nakonxipánt választotta a mi világunk helyett. Üknagypapa csizmadia mester volt - óbudai üzlettel és sárkány feleséggel. Sétapálcájának végébe a G A névjelet nyomták, ezt a jelzést a tárgyon észrevette János is, és ezt változtatta át az én monogramomra. A zsebórámat, melyet sokan jól ismernek - nagy-nagynénémtől, Udvardy Júliától kaptam, eredetileg az ő nagybátyjáé, Németh János vasúti állomásfőnöké volt. Mivel a nyakkendőt nem szeretem - ennek az is oka, hogy a fogorvosi egyetemen mindig fel kellett venni a vizsgákhoz, és mivel 36x buktam meg, a nyakkendős alkalmak nem a legkellemesebb emlékek számomra - így a képen sem viselem. Ennek a modortalanságnak az ellensúlyozására a legfelső pőrén árválkodó gomblyukba a kedvenc - hűséget és állhatatosságot jelképező - ametiszttel díszített inglyukgomb került, melyet a Szent István körúti Ómama bizsujában vettem, ahol igazi kincsekre lehetett bukkanni. Sajnos idén bezárt az üzlet, de nekem még szerencsére sikerült szereznem egy lornyont, így nem kell erőltetni szemeimet, amikor este bogarászom az igen kis betűkkel nyomtatott 1854-es évi Pester Llyodot (csak, hogy tisztában legyek a legfrissebb hírekkel, illetve hogy mely orgiákról maradtam le már megint).
A festmény hátterének kialakításáról a kész kép megpillantásáig semmit nem tudtam - az nem "hozott anyagból" van, az teljes egészében János leleménye. A mintául szolgáló fényképfelvételt is megkaptam, melyről kis nyomozás után sikerült megállapítanom, hogy 1934-ben készült, éppen az én szeretett orosz nagymamám, Malkova Lídia születési évében. Nagymama hárfaművésznőnek készült, majd Leningrádból Görbe nagypapa hadizsákmányként hozta magával Budapestre, ahol a nagyi műszaki rajzoló lett a Honvédségnél és munkájáért megkapta a Haza Szolgálatáért bronz, ezüst és arany fokozatú Érdemérmeit is. A festményen és fotón látható "oldalkerekes vontató gőzhajó" neve Tas volt, és elsüllyedt a II. világháború során. A képen épp a Lánchíd felől érkezik, így óhatatlanul eszembe jut róla Udvardy Antal szépapám, aki gőzhajókormányos volt és egy szép nyári éjszakán túl sok szíverősítőt inhalált, így illuminált állapotban lezúzta a Lánczhíd alját és gőzhajója tetejét. Ekkor sürgősen eltávolították vízközelből, és állomásfőnöknek tették meg.
Természetesen kedves festőm, Feszty Árpád is jelen van a képen, de az ő jelenlétét - a rivalizálás elkerülése végett - János nagyon finoman érzékeltette. Mindössze a háttérben lévő néhány épület ábrázolásával kívánta jelezni a Feszty-család mindenhol - főként az én gondolataimban - jelenlévő voltát. A Duna túlpartján emelkedik a Magyar Tudományos Akadémia - mely neoreneszánsz épületnek még a köveiből is az sugárzik, hogy "Magyarország nem volt, hanem lesz" - és hátához fecskefészekként tapasztott bérházának tömbje. Az Akadémia Művészeti Gyűjteményében természetesen Feszty-művet is őriznek: egy körképvázlatot, melyet a festő Mikszáth Kálmánnak dedikált - annak a Mikszáth Kálmánnak, kinek korpulens alakja megőrzésében nagy szerepet játszott az a sok forró csokoládé, melyet a Vigadó előtt lévő, ifj. Rémi Róbert üknagybátyám által bérelt Hangli kioszkban fogyasztott. A festmény hátterében látható a házak közül impozánsan kiemelkedik a Szent István Bazilika melyben a Szent József oltár táblaképei származnak Feszty műterméből. Ha pedig a templomtól kissé jobbra fordítjuk tekintetünket, egy másik különleges épület kupolája láthatjuk a festményen - az Andrássy út sarkán lévő, kereken egymillió aranyforintból épült Fonciére-palotáét, melynek tervezője Feszty Árpádnak bátyja, Adolf volt. A kupola ma már nincs meg, pedig vörösréz-csillogásával és háromméteres griffjeivel impozáns látványt nyújtott. A második világháború során a griffek elrepültek, a timpanon Merkúrja pedig szélütést kapott, kezében kígyókkal összefogott kerükiónja hangvillává pattant szét, de példamutató állhatatossággal ma is hűségesen őrt áll.
János azt is kérte a "mindenféle történetek" mesélése mellett, hogy "ne írjak regényt".
Ezt is sikerült teljesítenem, mivel az általam írott szöveg legfeljebb novella terjedelmű.
Bár így is kétséges, hogy rajta kívül sokan eljutnak idáig, de itt (is) szeretném megköszönni Neki azt, hogy a képet nemcsak ecsettel, hanem Szívvel és Lélekkel festette, ami úgy hiszem, mindenki számára jól érzékelhető.
Görbe Márk
